Mindenszentek ünnepe és halottak napja alkalmából rendkívüli nyitvatartási és közlekedési rend lép életbe a sírkertekben és azok környékén, a virágárusok forgalma pedig jelentősen megugrik ilyenkor. Tíz-, sőt százezrek zarándokolnak elhunyt szeretteikhez emlékezni, mécsest gyújtani és leróni kegyeletüket.

De vajon mennyire elfogadható, hogy sokan csupán évente egyszer látogatnak ki a temetőkbe kötelességből, mondván, "így szokás"? Az Új köztemetőnél kérdeztük meg Attilát és Évát, akik voltak olyan kedvesek, hogy időt szakítottak ránk. Nem tisztünk a véleményüket megítélni, vagy konzekvenciákat vonni belőlük, a döntést ezúttal is Önökre bízzuk!

ÉVA

Nem vagyok nagy temetőbe járó. Talán az lehet az oka, hogy anyai nagyapám elég korán távozott közülünk, halála után a nagymamám pedig kötelességének érezte, hogy minden héten kilátogasson hozzá és engem is rendszeresen magával vitt ilyenkor. 9 éves voltam, rendkívül nyomasztó és félelmetes volt számomra mindig is a temetői közeg, minden egyes alkalommal szorongás tört rám. Főleg, hogy a sírnál megállva a nagyim mindig elpityeredett, én pedig toporogtam ott mellette csendben, félelemmel vegyes tisztelettel és leginkább azt vártam, hogy teljesen el az a fél óra, amelyet a megemlékezésre és a sír gondozására szántunk. Most, felnőtt fejjel sem rajongok a temetőkért és az elmúlással való szembenézésért, ugyanakkor évente egyszer mégis kötelességemnek tartom, hogy eljöjjek ide azokhoz, akik már nincsenek velem. Annyiból szerencsés vagyok, már ha ilyen témában egyáltalán lehet szerencsés az ember, hogy néhai szeretteim két budapesti temetőben nyugszanak, tehát nem kell bejárnom fél Magyarországot, hogy meglátogassam őket. Arra már nincs energiám és lélekerőm, mint amit a nagyi csinált annak idején, hogy a távolabbi, vidéken nyugvó rokonokhoz is elzarándokoljak. Hogy miért éppen ilyenkor jövök? Nem tudom, talán, mert így szokás.Jöhetnék az év bármely másik szakában is, de valahogy így rögzült. Szerintem egyáltalán nem baj, hogy van ősszel, amely amúgy is az elmúlással azonosítható egy olyan időszak, amikor kvázi intézményesítve keressük fel kedves halottainkat. Így azok is erőt vesznek magukon, akik egyébként nem igazán rajonganak a temetői hangulatért. Hogy sokan vannak? Ez így igaz, de engem ez nem gátol abban, hogy amikor oda állok a családi sírokhoz, akkor kikapcsoljam a külvilágot és ha csak néhány perc erejéig is, de csak velük legyek. Egyébként nem  gondolja senki, hogy a hétköznapokban nem jutnak eszembe elhunyt szeretteim, de ilyenkor koncentráltabban gondolhatunk rájuk.

ATTILA 

Egyáltalán nem szoktam ilyentájt kijönni ide, ami annyiból humoros, mert most mégis itt beszélgetünk. Inkább az ünnepek utánra szoktam időzíteni, letakarom a sírkövet, téliesítem, hogy a fagyokat kibírja. Mivel az év hátralevő részét külföldön fogom tölteni, ezért most kivételesen én is ebben a tumultusban vagyok kénytelen elrendezni mindent, de cseppet sem dob fel a dolog. Az egészet mesterkéltnek tartom, valahogy úgy, mint a Valentin-napot, és persze most is a virágárusok járnak jól (nevet). Az odáig teljesen oké, hogy ezek az alkalmak emlékeztetnek minket arra, hogy voltak velünk olyanok, akik már csak az emlékeinkben vannak jelen, de elég szomorúnak tartom, hogy legtöbben csak kötelességből jönnek ki ide, mert muszáj, hiszen mindenki más így tesz. Aztán az év többi részében eszükbe sem jut. Én évente 3-4 alkalommal eljövök, gondozom a sírt, meggyújtok egy gyertyát, a többi időben pedig belül élem meg ugyanezt. Születésnapok, halálok napja, évfordulók, otthon szokott a család emlékezni. A szeretet és az emlékezés számomra sokkal többet jelent, minthogy tülekedve, egymás lábára taposva kötelességből jöjjek a temetőbe, azért, mert így szokás. Úgy gondolom, mindenki jobban tenné, ha akkor jönne, amikor belül úgy érzi, itt a helye. 

A DÖNTÉS

Van egy ötleted, vagy írnál egy cikket nekünk? A nagydontes@gmail.com címen elérsz minket!