A Praxis blogon rengeteg levelet kapunk a hálapénzzel kapcsolatban. Sokan úgy tartják, csak abban az esetben részesülhetnek minőségi ellátásban, ha ezért külön fizetnek, így eleve bekalkulálják a paraszolvenciát is a gyógyulásba. De vajon tényleg ennyit számít a boríték? Múlt hét pénteken a Szent János Kórházban jártunk és alkalmunk volt beszédbe elegyedni néhány kedves beteggel. Nem mi hoztuk fel a témát, ők kezdtek el mesélni a hálapénzről és végül egész komoly kis vita kerekedett az udvaron. A fő szószolók egy 74 éves tanítónő és egy 53 éves villanyszerelő voltak, ők rendkívül udvarias keretek közt, ám igen vehemensen védték a saját igazukat. Ön szokott hálapénzt adni?

Van egy ötleted, miről írjunk, vagy Te magad küldenél egy cikket nekünk? A nagydontes@gmail.com címen elérsz minket!

ADOK HÁLAPÉNZT

Ha az ember idős, sokkal többet kénytelen orvoshoz járkálni, mint fiatalabb korában, a gondok egyre másra jönnek. Csak idén másodszor vagyok itt, holott még csak március végét írjuk, de tavaly sem volt könnyebb, összességében 2 hónapot élveztem a kórházak vendégszeretetét 2014-ben. Általános tapasztalatom, hogy a rendkívül nagy szegénység és pénztelenség mindenre rányomja a bélyegét, legyen szó a kórházak felszereltségéről, vagy a betegekhez való hozzáállásról, Mindenki pénzt akar, a betegszállítótól a nővéreken keresztül az orvosokig, de azt hajlamosak sajnos elfelejteni, hogy a beteg emberek többsége szintén ugyanolyan nehéz anyagi helyzetben van, mint ők maguk. Nekem például 107.000 forint a nyugdíjam, több, mint 45 év tanítás után. A rezsi, a gyógyszereim és a többi fizetnivaló után 30-35 ezer forintom marad élni és akkor én még nem is panaszkodhatok. De lássuk be, ebből súlyos ezreket kifizetni hálapénz gyanánt, minden, csak nem egyszerű. Mégis kifizetem, mert ellenkező esetben nem sok jóra számíthatok. Az, hogy a hangnem megváltozik a hálálkodás után, legkevésbé fontos. Nem azt várom én, hogy körülugráljanak és kedvesen szóljanak hozzám, de az alaposság, az nagyon fontos. Az egyik szobatársam cukorbeteg és csak akkor kezdtek odafigyelni az étkezéseire, miután a hozzátartozói hajlandóak voltak kifizetni ennek az alaposságnak az árát. Én addig nem kaphattam a saját vérnyomáscsökkentőmet, ameddig a kérésemet nem nyomatékosítottam pénzzel. Utána nagyon hamar megoldódott a helyzet, valahogy lett gyógyszer is. Tavaly pedig, amikor műtöttek, a nővérek mondták meg, mennyit illik adnom a főorvos úrnak, a szállító fiúnak és nekik. Szóval tudtam a tarifát is. Nem szívesen és örömmel, de a jobb ellátás reményében akkor is mindenkinek fizettem. Ha egyedül van az ember és csak magára számíthat, akkor kénytelen kihozni a legtöbbet a helyzetéből. Ha azt akarja, hogy foglalkozzanak vele, lelkiismeretesen és alaposan vizsgálják, minden gyógyszert megkapjon, az étkezéseknél ne hagyják ki "véletlenül", hogy eljusson egy kezelésre és hogy emberként bánjanak vele, akkor nincs más választása, mint a hálapénz. Nem szívesen, nem önszántamból és nem is minden szégyenérzés nélkül, de én adok, ameddig tudok.

NEM ADOK HÁLAPÉNZT

Két iskolás gyerek mellett az ember ne legyen beteg. Ha mégis, akkor legalább ne szórja a pénzt. Jelenleg betegállományban vagyok, nincs rendben a tüdőm, ezért küldtek ide fel. Azt megmondhatom, nem vagyok éppen elégedett, aggódom a feleségemért, a gyerekekért és magamért is. Közben pedig vizsgálgatnak, szúrnak, vágnak, ahol érnek. Soha nem voltam kórházba járós, alig-alig voltam még náthás is. Így régebbi tapasztalatom csak a gyerekek születése és a kisebbik mandulaműtétje kapcsán van. Egyik alkalommal sem fizettünk semmit, mégis minden rendben zajlott. Alapvetően most is ezt látom. Ugyanúgy megvizsgálnak, megkapom a gyógyszereket, aztán, hogy használ-e, fene se tudja. Persze éreztetik, hogy szeretnének juttatást kapni érte, de ha nincs, akkor is ellátnak. Nem szorulok rá, hogy mosdassanak, etessenek, így azért jóval könnyebb. Én azt is megértem, hogy egy magatehetetlen, vagy nehezen mozgó betegnél más a helyzet, ők kiszolgáltatottabbak, lehet, hogy hasonló helyzetben én is elgondolkodnék a pénz adásán, de anélkül is foglalkoznának velem, maximum kevésbé lelkiismeretesen és alaposan. Pedig itt sokan adnak ám pénzt, mert félnek. Aztán van, aki miután csúsztatott, rájön, hogy azért az 1-2 ezer forintért nem fogják kiskirályként kezelni, még az is lehet, hogy ugyanúgy bánnak majd vele, mint annak előtte. Akkor meg minek? Ez a kötelességük, a hivatásuk, az orvosok és nővérek erre esküdtek fel. Hogy rosszul keresnek, arról nem én tehetek, én sem keresek jól. De a béremből ezreket vesznek el havonta, hogy a járulékomat levonják, fizetem az adókat is, a többi nem az én dolgom lenne. Fizessék meg őket, akik megtehetik, de ne a betegek pénzéből várják a csodát. Egyébként azt még hozzáteszem, hogy természetesen sokan dolgoznak úgy itt is a kórházban, hogy nem éreztetik velünk a saját bajukat, normálisan gyógyítanak. Őket sem fizetik meg jobban, mégis van, akinek még néhány kedves szóra is futja. No, nekik adnék, de nem hálapénzt, hanem komoly emelést.

A DÖNTÉS